A testünkkel gyakran mostohán bánunk. Használjuk, de nem jó értelemben.
Kihasználjuk.
Dirigáljuk, elégedetlenek vagyunk vele, hajtjuk, szidjuk, figyelmen kívül hagyjuk. Sőt, elhagyjuk. Annyira kint, a rajtunk kívül eső dolgokon van a fókusz, hogy nem is érezzük a testünket. Nem is érezzük, hogy a testünkben élünk.
Ezért gyakran túl mozgatjuk, túl erőltetetjük vagy éppenséggel nem mozgatjuk eleget.
Esetleg nem megfelelően tápláljuk vagy nem engedjük regenerálódni.
Gyakran előfordul, hogy csak akkor vesszük észre a testünket, amikor nem úgy működik, ahogy szeretnénk vagy amikor már annyira fáj, hogy nem tudjuk nem észrevenni.
Előfordult már ilyesmi veled?
Azt hiszem, hogy nincs igazán olyan ember a földön, akivel ne történt volna meg, hogy kint van a testéből, ráadásul onnan, kívülről próbálja irányítani.
A másik oldalról nézve a test pedig szolgál. Tűr, alkalmazkodik, amíg határai engedik. Közben persze szól, hogy túl sok vagy kevés, hogy túl nehéz, hogy pihenésre van szüksége. Aztán egy darabig nem szól (vagy nem halljuk meg), mert amúgysem figyelünk rá és nem is vesszük figyelembe a szükségleteit. Hiszen leggyakrabban bent sem vagyunk a testünkben. Sokszor nem is ismerjük a szükségleteit. A saját testünket nem ismerjük.
Természetes, hogy van. Megszoktuk. - Ez a testem - mondjuk. - Ilyen, meg ilyen.
Mintha nem is mi lennénk a testünk (is).
Pedig, ha akár csak egy percre befigyelünk a testünkbe, egy-egy pici, köbcentiméternyi területre, mit tapasztalhatunk?
Érzeteket. A 'semmit sem érzek'-től a tompaságon vagy kellemetlenségen keresztül a fájdalomig és az életteli bizsegésig rengeteg féle érzetet.
Változásokat. A testérzetek nem állandóak. Mindig mozognak, változnak, alakulnak.
És amikor igazán elmélyülünk a testben, az érzetekben, amikor valamiféle kegyelem folytán elválunk a korlátozó elképzeléseinktől és amikor a tudatunk átvált a 'kint vagyok és kintről tapasztalom magam'-ból a 'bent vagyok és átélem a vanságot'-ra, akkor megnyugszunk és érzetek is tükrözik ezt. Kisimulnak. Lágyulnak. Minőséget váltanak. Vagy egyszerűen feloldódnak.
A test a lélek szentélye. Úgy emlékszem így mondják. Test nélkül nem válnánk valóra ebben a dimenzióban. (Talán ez így van.) De az biztos, hogy ha a szentély elhanyagolt, abban nem jó lenni. Ha nem jól bánok a testemmel, akkor nem jó benne élni.
Dönthetünk úgy, hogy jól bánjunk a testünkkel! Meg lehet kérdezni, hogy mit szeretne. És megadni neki, magunknak. Minden nap. Minél gyakrabban. Hiszen benne élünk, a testünk is mi vagyunk.
Mozgassuk, ahogy jó neki.
Táplaljuk jó ételekkel, ha éhes.
Hagyjuk pihenni, ha elfáradt.
