"Az ember két szükséglete: Kötődés és önazonosság. Amikor az önazonosság a kötődést fenyegeti, a kötődés győzedelmeskedik az önazonosság felett." - Dr. Máté Gábor
A fenti idézet lényeges területeket érint. Elolvasva Máté Gábor új könyvét olyan felismerésekre tettem szert, amik nagyban segítik, hogy a saját életemben és szakterületemen tisztábban lássak. A sérült önazonosság hatással van a fizikai testünkre, testtartásunkra és mozgásunkra. Fontos tisztázni magunkban az önazonosság és kötődés viszonyát, megnyilvánulásait, felnőtt életünkre vonatkozó torzító hatásait és gyógyítását. Az alábbi írás részben érinti ezt a témát is.
A két legfontosabb terület, amivel az elmúlt évtizedben foglalkoztam a lélektan és a mozgástan. Az előbbit elsősorban önismereti megközelítésen, utóbbit a szakmámon és a saját mozgásos tapasztalataimon keresztül tettem.
Az egyik, ami egyértelműen kiviláglott az a test és lélek szétválaszthatatlansága. És paradox módon pont e kettő látszólagos szétszakadottsága miatt figyeltem fel én is erre.
Hogyan jön az önazonosság a testtartáshoz és a mozgáshoz?
Kezdjük ott, hogy mit értünk önazonosság alatt. Legegyszerűbben fogalmazva azt, hogy amikor valamire egy nem van bennem, akkor nemet is mondok és ennek megfelelően cselekszem vagy nem cselekszem. Amikor pedig igen van bennem, akkor igent mondok.
Persze nem mindig látjuk, érezzük tisztán, nem feltétlenül tudjuk, hogy valójában, mély zsigeri szinten mi van bennünk. Lehet, hogy csak bizonyos helyzetekben megszoktuk, hogy nem mondunk nemet, vagy magunknak igent. De ha kapcsolatba lépünk a testünkkel, ha meghalljuk, megérezzük a valódi és jelen pillanatbeli hozzáállásunkat, akkor meglelhetjük az önazonos részünket, válaszunkat.
Kedvenc példám a kisbaba, aki biztosan kiköpi azt, amit nem akar lenyelni. 100 %-osan önazonos. Még nem mérlegel, nem akar megfelelni, nem akar jó lenni, csak tudja, hogy nem nyeli le, inkább kiköpi. Ez egy zsigeri nem a környezetnek és igen önmagának. Ez a tiszta önazonosság. Eleinte önazonosnak lenni természetes, nem nehéz, nem kell rajta gondolkodni. Később aztán változik ez, amit szerintem mindenki jól ismer.
Hogy a feltett kérdésre is válaszoljak egy újabb kisbabás példát hozok.
Egy kisbaba vagy kisgyerek akkor és úgy mozdul, ahogy azt a testérzetei és az akarata kívánják. Amikor felébred nyújtózik, mert pihenés során a szövetek merevebbek és erre ösztönösen reagál, nyújt. A kicsik mozgásfejlődés mentén természetes mozdulatokat tesznek és ismételnek és amikor elfáradnak, akkor pihennek. Igenek és nemek mérlegelés nélkül, ez a zsigeri önazonosság és így jelenik meg a mozgásban. A tartásban, ami testbeszéd is egyben szintén látható az önazonosság ebben az életkorban. Tisztán látszik, hogy nyugodt, feszült, érdeklődő, fáradt vagy energikus egy kisgyerek.
A felnövekedés folyamán persze sorra jönnek a külső kérések, elvárások, szabályok, megítélések, dorgálások, amik jó esetben természetesen szabályozzák és nem elnyomják az önazonosságot. Rosszabb esetben elkezdjük megtanulni, hogy különböző helyzetekben nem lehetünk azonosak önmagunkkal, mert ha azok vagyunk, akkor nem fogadnak el, nem tartanak jónak, nem szeretnek, azaz következményként nem kapcsolódnak hozzánk.
Ez utóbbi eset felnőttkorban jól látszik a tartásunkon és mozgásunkon. Amikor nem vagyok önazonos, akkor belső feszültség keletkezik. Igen és nem feszül egymásnak. Ez stressz helyzet, ami következtében stresszhormonok választódnak ki, amik megfeszítik izmainkat. Az izmok húzzák az inakat, az inak a csontot, a csontok az ízületeket és rajtuk keresztül más csontokat és izmokat. Mindeközben az idegrendszer próbál valamiféle egyensúlyt létrehozni, de ez 'csak' kompromisszumokkal és következményes feszülésekkel jöhet létre.
És már kész is van a toruzlás, a természetestől, egészségestől eltérő tartás vagy egy jó kis mozgásszervi elváltozás.
Az egyensúlyról szól az egész. Gondolom ez senkinek sem újdonság.
A belső, személyes egyensúlyhoz szükséges az önazonos élet. Mind lélektani, mind fizikai szempontból.
Lelkileg és érzelmileg kiegyensúlyozottabbak vagyunk, ha a másoknak való folyamatos és automatikus megfelelés helyett egészséges módon kifejezzük magunkat. A magunkkal azonos igeneket és nemeket.
Mi több, ez hat fizikai egyensúlyunkra is.
Nézzük csak meg egy elégedett ember testtartását. Egyenes, előre néz, kisimult az arca, tiszta a tekintete. És nézzünk meg kishitű, szomorú, dühös vagy elégedetlen embert. Nem kell részletezni, ugye. A testtartásra, na meg a mozgásra is kihat ahogyan érezzük magunkat, amivel azonosulunk.
Mit lehet tenni miután elkezdünk belenézni a tükörbe és látjuk az elváltozás fizikai és lelki jeleit?
Talán azzal kezdhetjük, hogy mit ne tegyünk.
Ne legyünk túl szigorúak magunkhoz. Ne ítéljük el magunkat, hogy milyen bénák, szerencsétlenek, figyelmetlenek, önbántók, tehetetlenek stb. voltunk.
Ne essünk végletekbe. Ne akarjuk azonnal és gyökeresen megváltoztatni magunkat. Valószínűleg ez úgysem fog menni. És ne essünk depresszióba, hogy ezen úgysem lehet változtatni. A legtöbb dolgon lehet.
Minél fiatalabb valaki, annál inkább hajlamos intenzíven belevágni a változtatásba, ami természetes, hiszen több energiája van és az energiák kiegyensúlyozott felhasználásában kevesebb tapasztalata.
Középkorúak már többnyire észreveszik, hogy nincs annyi energia és jobban ismerik az optimális/abb felhasználását.
Jómagam - az utóbbi csoportba tartozóként - amellett vagyok, hogy amennyire lehet az optimális felé tendáljak. A kevesebb gyakran több alapon. Igyekszem figyelni a belső testi, fizikai és érzelmi, lelki igényeimre. Észrevenni a kártékony megszokásokat, legyen az érzelmi elfojtás, kényszeres gondolkodás, rossz testtartás, mozgáshiány vagy bármi, ami ide sorolható.
Legyen része a napnak a séta, ha lehet a természetben, parkban, réten, patakparton, erdőben egyenetlen talajon. A természet energiái, a napsütés, jó levegő, föld, eső töltenek, kiegyensúlyoznak. Jó hatással vannak az idegrendszerre, ha nem agyalunk vagy mobilozunk közben.
Legyen hobbink és áldozzunk rá rendszeresen, heti többször is időt. Ezen keresztül megélhető az önazonos kreativitás.
Mozogjunk minden nap legalább fél órát. Lehetőleg olyan mozgást válasszunk, ami szívesen végzünk, ami jó érzéssel tölt el, de azért megizzadunk tőle. Mindegy, hogy ez futás, tenisz, tánc, kondiedzés, aerobik, úszás, falmászás, foci vagy bármi más, a lényeg, hogy legyen kedvünk hozzá. És persze engedje a testünk.
Ápoljuk a szociális kapcsolatainkat. Járjunk időnként társaságba. Legyenek könnyed és mély kapcsolódásaink. Társasjáték, nevetés és mélyebb beszélgetések. Legyen egy-két olyan barát, akivel bármit biztonságban megoszthatunk.
Pihenjünk eleget. 7-8 óra jó minőségű alvás szükséges naponta, akárki akármit is mond. Csendes félrevonulás, relaxáció, meditáció, koncentrált belső figyelem legyen része a napunknak.
Egészségesen táplálkozzunk, amennyire lehetséges. Erre itt részletesebben nem térek ki, de mai világunkban egyre fontosabb a tudatos táplálkozás. Annyi szemetet akarnak eladni, gyakran tiszta jó szándékból.
Tudom, hogy ez soknak hangzik. És sok is, ahhoz képest, ahogy általában élünk, amennyire általában figyelembe vesszük a valódi igényeinket. És messze nem teljes a felsorolás, amivel senkit sem akarok elijeszteni a változtatástól. És azzal sem, hogy a változtatás melós. Sok energiát kíván addig, amíg automatikussá válik. Utána már könnyebb. Legalábbis remélem, mert én magam is a változtatás rögös útján járok. Illetve van már pár könnyülő terület.
Akár a tartás javítása, akár az önazonosság felől közelítünk, ugyanoda érünk. A tartás javítása nem csak a tartást korrigálja, segíti a személyiség fejlődését is, az önazonosság felé is visz. Az önazonosság felismerése, az ártó elfojtások és megfelelések feltárása és gyógyítása pedig változtatni fog a testtartásunkon és mozgásunkon is. Itt ér össze a kettő. Elválaszthatatlanul.
Az utatokhoz felismeréseket, lehetőséget, tettre készséget, erőt, kitartást és egészséget kívánok!
